A cigányok táncait illetően leginkább regionális táncokról beszélhetünk, melyekre (akárcsak a zenében) nagy hatással volt a környezetükben élő népcsoport tánchagyománya. Mondhatni a cigányok a befogadó népek tánchagyományainak őrzői, bár ezeket saját, jellegzetes előadásmódjukban reprezentálják, így azok önálló cigány verziója jött létre. Táncuknak sajátos cigánytánc ízt adnak, amely leginkább a feszes, büszke testtartásban, a staccatós mozdulatokban, dinamikai sokszínűségükben figyelhető meg. …

A cigányok táncára jellemző, hogy csoportosan nem táncolják, inkább szólóban, vagy párban, (kivételt képeznek a beások Balkánról hozott kör- és lánctáncai), improvizatív jellegű (akárcsak zenéjük), illetve minden táncos a saját egyéniségének megfelelő előadásmóddal, motívumokkal táncol. A táncot pittyengetéssel, csettintgetéssel kísérik.

A férfiak szóló táncának legjellegzetesebb eleme a csapásolás, azaz a láb (néha a mellkas) különböző pontjainak ritmusra történő csapása, ütése. Testtartásuk feszes, büszke. Alapvető motívumaikat (tromf, hátravágó, felverő csapásolás) egyénenként egészítik ki. Az idősebbek és fiatalabbak tánca között több eltérést figyelhetünk meg. Az idősebbek táncára a nyugodtság jellemző, motívumaikat gazdagon variálják, keveset csapásolnak, csapásoló figuráik egyszerűek és inkább kedvtelésből táncolnak. A fiatalabb korosztály tagjai ezzel szemben virtuózabbak, többet ismételnek, csapásoló figuráik bonyolultabbak, hiszen táncuk inkább szórakoztató és verseny jellegű. A férfiak tánca mindig tartalmaz egy tánckezdő figurát, mely a későbbiek folyamán pihentető lépésként tér vissza. Kiváló rögtönző-készségükből fakadóan ugyanazokat a motívumsorokat minden alkalommal más felépítésben táncolják. Motívumkincsében és szerkezeti felépítésében nagy hasonlóságot mutat az erdélyi legényes és pontozó tánctípusokkal.

A nők tánca sokkal szolidabb, visszafogottabb, lépéseik apróbbak, karjátékuk viszont gazdagabb a férfiakénál. A kezdő motívum itt is ugyanúgy megtalálható, amely tánc közben többször visszatér, azonban kibővített formában. Két fő motívumuk a felszedő és a cifra. Tánc közben ujjaikkal esztam ritmusban (hangsúly között) pittyengetnek. A közhiedelemmel ellentétben a nők magatartása tánc közben nem kihívó, csípőmozgásaik finomak, nem céljuk a férfi meghódítása, páros cigánytánc esetében nem is néznek partnerük szemébe.

A páros cigánytánc a küzdő karakterű páros táncok közé sorolható, mivel a nő karmozdulataival és irányváltásaival megpróbálja megzavarni a férfi táncát annak érdekében, hogy háta mögé kerüljön, így megcsalva őt. Tánc közben mindkét fél elsősorban a „játékra” figyel, figuráik, motívumaik ezáltal egyszerűsödnek, a nő célja a férfi megcsalása, a férfi pedig minden áron megpróbálja a nőt megakadályozni ebben. A versengés ellenére táncuk harmonikus, hiszen folyamatosan követik a másik mozgását, mely befolyásolja táncukat, így állandó összhangban vannak. Egy-egy meghiúsult támadás után a nő eltávolodik partnerétől, így lehetőséget adva a férfinak, hogy egy rövid időre táncában kiteljesedjen. Ebből fakad a tánc hullámzó dinamikája. A tánc az egyik fél „győzelmével” zárul, amely jelentheti a megcsalás bekövetkeztét vagy a férfi csapásaival szinte kitolja a nőt a tánctérből. Manapság a páros tánc eme jellegzetessége kihaló félben van.

A cigányok párbajszerű tánca, a cigánybotoló fegyveres táncaink típusába tartozik, így a pásztortáncok: kanásztánc (a földre kereszt alakban lehelyezett két bot körbetáncolása), az egykori hajdútánc (katonai tánc) rokona. A botforgatás legjobbnak tartott mesterei, a kondások és gulyások mellett a cigányok is helyet kapnak. Leginkább az Alföld északkeleti tájain volt elterjedt a cigányok botoló tánca. Mozdulataik egyszerűek, támadó jellegűek, forgásokból, előre illetve hátra lépésekből állnak. Általában férfiak táncolják, szúró, vágó ütésekkel támadnak egymásra, miközben a botot folyamatosan forgatják. Előfordul, hogy a férfi egy nővel táncolja a botolót, ilyenkor a nő cigánytánc motívumokat táncol, a férfi eközben partnere feje felett, teste körül forgatja a botot, ügyelve arra, hogy véletlenül se üsse meg, mert az nagy szégyennek számít. Lajtha László és Gönyey Sándor a nővel táncolt botoló esetében kétféle befejezést figyelt meg. Az egyik, hogy a férfi a meglendített bot sebességét lelassítva, a botot a nő vállára helyezi, a másik lehetséges befejezés pedig, hogy a botot hátulról a nő nyakszirtjéhez teszi. Ezeket a későbbi gyűjtések azonban nem igazolták.

A cigányok páros táncait illetően érdemes megemlíteni a nő és férfi magyar tánchagyományoktól eltérő kapcsolatát. A magyar néptánc páros táncaira jellemző, hogy összefogódzva táncolják azokat, ebből következik, hogy az egyik félnek irányítania kell a másikat. A táncokban a férfié a vezető szerep, ő irányítja a nő mozgását, kar- és testmozdulataival érzékelteti a nővel, hogy melyik figura következik (például átvető, forgatás vagy hát mögé dobás). A nő tánctudását az alapján ítélik meg, hogy mennyire tudja követni partnerét, könnyű vagy esetleg nehéz irányítani táncát. Ebből is láthatjuk, hogy ezekben a páros táncokban a nő alárendelt szerepet tölt be. A cigány páros táncokban ezzel szemben a nő, mint egyenrangú fél jelenik meg. Ennek oka, hogy az összefogódzás itt nincs jelen, tehát a felek nem érintik meg egymást, így a tánc létrejöttéhez nincs szükség vezető szerepre. A tánc közben kialakított versengés, a megcsalásra való törekvés kezdeményezője a nő. Azonban nem mondhatjuk, hogy a nőé az irányító szerep, hiszen a férfi megcsalással szembeni védekező reakciói mindig befolyásolják a nő mozgását.

A cigányok zenéjében és táncában is megfigyelhettük, hogy a környező népek (jelen esetben a magyar nép) nagy hatást gyakoroltak kultúrájuk kialakulására, annak alapjául szolgáltak. Emellett feltételezhetjük, hogy a többségi nemzetek kultúrája is szegényesebb, sivárabb, szürkébb lenne, ha a cigányok sajátos előadásmódjukkal és temperamentumukkal nem gazdagították volna azokat. Így jöhetett létre egy kulturális szimbiózis a két népcsoport között.

(Bódi Alexandra: Cigányvér,  szakdolgozat)